Ann Aguirre: Menedék

Annyira szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de sajnos nem ment, pedig úgy álltam neki, hogy ez lesz az én új kedvenc könyvem, minden, amit tudtam róla teljesen pozitív hatással volt rám. Világvége, furcsa zombiszerű lények, ráadásul női főszereplő ez egészen biztosan fantasztikus lesz, gondoltam én...

"A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.
Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.
Köszöntünk az apokalipszisben!"

Azt éreztem végig, hogy tulajdonképpen semmi sem történik, pörögnek az események, de csak ölik a korcsokat. Oké, tudom, hogy első kötet és van még kettő másik, de semmi sem ösztönöz arra, hogy tovább olvassam. A szereplők sem nőttek különösebben a szívemhez, nagyon próbálok valamit írni róla, de nem megy... Nem most olvastam, de közvetlen utána sem volt kedvem írni róla, most meg már az emlékek is olyan távolinak tűnnek.
Ráadásul a borító sem nyerte el igazán a tetszésem, hasonlóan semmitmondó, mint a történet.

Történet: 5/2
Szereplők: 5/2
Borító: 5/2