John Green: Csillagainkban a hiba

Elég sokáig őrlődtem, hogy erről a könyvről meg tudjam fogalmazni a véleményem.  A könyvmolypárbajra választottam, mert nagyon népszerű könyv volt, illetve azóta csak még népszerűbb lett, és gondoltam, ha ilyen sok ember szereti, csak jó könyv lehet.

Lássuk a fülszöveget:

„A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.”

Azt hiszem eljött a pillanat, amikor meglincsel a tömeg :D. Úgy vélem bennem van a hiba, de nekem nem igazán sikerült azonosulnom a könyvvel. Illetve, talán az a helyesebb megfogalmazás, hogy nem nekem való.Igen, fájdalmas volt. Mélyenszántó? hát talán olykor. Vakmerő, nos igen, egy ilyen témát boncolgatni, ezt nevezhetjük vakmerőségnek. Pimasz és kíméletlen, ez is teljesen igaz. Lélegzetelállító és kacagtató szerelem, ezeket egyáltalán nem éreztem :(.  

Egy könyvnek az a dolga, hogy érzelmeket váltson ki, nos, belőlem váltott ki, konkrétan végig bömböltem az egész könyvet… már olvasni sem akartam, mert megviselt, ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a téma kit ne viselne meg? Nem azért számoltam, hogy mennyi oldal van vissza, mert nem akartam, hogy vége legyen, éppen ellenkezőleg, alig vártam, hogy túl legyek rajta, és szerintem ez rossz. Ha nem kihívásos könyv lett volna, talán végig sem olvasom. 

Nem mondom, hogy rossz könyv, mert nem az, egyszerűen vannak olyan gyenge lelkületű emberek, mint én, akiknek ilyen könyveket nem szabad olvasni. 

Az elején lassan haladtunk, nagyon nem történt semmi, aztán a végére meg hirtelen oda került a pont, ezért nekem olyan sefülesefarka érzésem volt. Persze, tudom, a vége direkt ilyen, de nekem az egész történet alatt olyan hiányérzetem volt. Próbáltam beleélni magam a könyvbe, de nem ment, nem tudom elképzelni, hogy meg vannak számlálva az óráim, és nem fogom megélni a felnőttkort, így sokszor a szereplők cselekedeteit, érzéseit sem sikerült megélnem teljes mértékben, csak sajnáltam őket, a könyv elejétől fogva, mert a gyermekkori rák az egyik legszörnyűbb dolog, és én is ettől félek leginkább, holott már nem egészen ez a korosztály vagyok. 

Közben pedig olyan érzésem volt, hogy nem is Hazel és Augustus áll a középpontban, hanem a családjuk, és, hogy az ő életükre milyen hatással van a rák, a szerelmi szál nekem csak nagyon minimális mértékben jött át.

Kedvenc idézeteim:

"Szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?"

"– A világ – mondta – nem egy kívánságteljesítő gyár."

"Valamennyien azt akarjuk, hogy emlékezzenek ránk."

Történet: 5/3

Szereplők: 5/3

Borító: 5/5* (A filmes borító nem tetszik, de az eredeti szerintem nagyon szép)