Justin Cronin: A szabadulás

"Mielőtt a Sehonnan Jött Lány lett belőle, aki csak úgy besétált, az első és utolsó és egyetlen, aki ezer évig élt, mindössze egy Amy nevű iowai kislány volt, Amy Harper Bellafonte."

Többször is szemeztem már ezzel a regénnyel a könyvtárban. Minden alkalommal megrettentem a lapok számától, és azzal a lendülettel tovább is mentem, hiszen nekem erre nincs időm, felesleges is elkezdeni. Volt ennek a kislánynak a nézésében valami rejtélyes, hogy mindig vonzotta a tekintetem, vagy lehet csupán a véletlen műve, mindenesetre szerintem ez a borító zseniálisra sikeredett. Én legalábbis pont így képzelem el Amyt, a főszereplőt.
És akkor jöjjön a történet dióhéjban, tudósok kísérleteket folytatnak egy eldugott katonai bázison, hogy megállítsák a különböző halálos betegségek kialakulását. A kísérleti alanyok halálra ítélt fegyencek, akik a nagy áttörés lehetnének, de a szérum nem megfelelően működik, így fénylő, vámpírszerű lényekké mutálódnak. A hiba okát a felnőttek már elsorvadt csecsemőmirigyében látják, ezért bevonnak egy elhagyott kislányt is, és a tökéletesített anyaggal beoltva, úgy tűnik működik. Azonban, nincs sok idejük örömködni, mert a vámpírszerű lények kiszabadulnak, elhozva az apokalipszist a világra. Nos, röviden azt hiszem ennyi lenne, nem szeretném nagyon elspoilerezni a történetet.

Nagyon tetszett, hogy nem in medias res bele csaptunk a lecsóba, hanem szépen fokozatosan következett be a katasztrófa, így megismerve minden előzményt, ami ide vezetett. Többnyire nagyon logikusan felépítve a különböző fejezetek egymásra épülése.A rengeteg különböző szemszög is bejött nekem, pedig alapvetően nem szeretem ezt. Ajánlom mindenkinek, aki kedveli a világvégés sztorikat, az oldalak száma pedig senkit se riasszon meg, olvastatja magát. :)

"Megértette, hogy a gyász olyan hely, ahová az ember egyedül megy. Olyan, mint egy ajtók nélküli szoba, és az, ami ott történik, meg mindaz a harag és fájdalom, amit az ember érez, arra való, hogy ott is maradjon, senki másnak semmi köze hozzá."

Történet: 5/4
Borító: 5/5

Ann Aguirre: Menedék

Annyira szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de sajnos nem ment, pedig úgy álltam neki, hogy ez lesz az én új kedvenc könyvem, minden, amit tudtam róla teljesen pozitív hatással volt rám. Világvége, furcsa zombiszerű lények, ráadásul női főszereplő ez egészen biztosan fantasztikus lesz, gondoltam én...

"A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.
Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.
Köszöntünk az apokalipszisben!"

Azt éreztem végig, hogy tulajdonképpen semmi sem történik, pörögnek az események, de csak ölik a korcsokat. Oké, tudom, hogy első kötet és van még kettő másik, de semmi sem ösztönöz arra, hogy tovább olvassam. A szereplők sem nőttek különösebben a szívemhez, nagyon próbálok valamit írni róla, de nem megy... Nem most olvastam, de közvetlen utána sem volt kedvem írni róla, most meg már az emlékek is olyan távolinak tűnnek.
Ráadásul a borító sem nyerte el igazán a tetszésem, hasonlóan semmitmondó, mint a történet.

Történet: 5/2
Szereplők: 5/2
Borító: 5/2

Az első és az utolsó könyvtag

Elérkezett az újesztendő, igen, tudom, már két hete, csak a vizsgaidőszak miatt bennem ez egy kicsit lassabban tudatosult :D. Az év első bejegyzése egy könyvtag lesz, melyre az egyik legjobb barátnőm, WildWorld hívott meg. Szóval, most megpróbálok ennek a meghívásnak eleget tenni, de ahogy nézegettem a kérdéseket, lehet, hogy párnál lesz némi problémám :D.

1. Miről szólt az első blogbejegyzésed? Miről az utolsó?

Az első blogbejegyzésem (bevallom most puskázom, mert sejtelmem sincs) nos, igen, az első egy rövid prológus, hogy tulajdonképpen miért is jött létre a blog, nagyjából miről lehet itt olvasni, meg egy kis ömlengés arról, hogy ezentúl pozitív leszek. Az igazság azonban az, hogy a blog csupán azért jött létre, hogy ide írhassam a könyvmolypárbajra olvasott könyvek olvasónaplóit.
Az utolsó bejegyzés egy könyvmolypárbajos könyv értékelése, ami sajnos nem nyerte el a tetszésem.

2. Ki volt az első blogger, akitől olvastál? Ki az utolsó?

Legelőször WildWorld blogját olvastam, még valamikor 2011-ben, és legutoljára is az övét, illetve jelenleg is az övét olvasom, ezt a tages bejegyzését, amit most készítek. Kedves WildWorld, látod milyen központi szereped van nálam? :)

3. Melyik volt az első könyv, aminek a megvásárlására emlékszel? Melyik az utolsó?

Ez egy nagyon jó kérdés, elnézve a könyves polcom biztosan valamilyen gyerekeknek szóló tudományos könyv volt, hogy pontosan melyik, arra sajnos nem emlékszem. A legutolsó könyv, amit én vásároltam, és nem úgy kaptam valakitől, az George R. R. Martin bácsitól a Trónok harca, mivel imádtam a filmsorozatot gondoltam megpróbálkozom a könyvvel is, viszont azóta sem sikerült kiolvasni, tudom, hogy mi történik és egyszerűen így nem olyan érdekes, és nem nagyon haladok vele.

 4. Melyik volt az első könyv, amit teljesen egyedül olvastál el? Melyik könyvet olvastad utoljára?

Az első könyv amit teljesen egyedül olvastam el, az A két Lotti, általános iskola második osztályában volt kötelező olvasmány, azon kevesek egyike, amit imádtam. Az utolsó befejezett könyvem, az Ann Aguirre Menedék című könyve, amihez nagyon nagy reményeket fűztem, de sajnos nem tudta teljesíteni. Jelenleg Csernus doktorbácsitól olvasom A nőt.

5. Melyik volt az első disztópia, amit olvastál? Melyik az utolsó?

Az első disztópia, amit olvastam az Éhezők Viadala volt szerintem, amit azóta is imádok, és már párszor újra is olvastam, a filmről  pedig ne is beszéljünk, hogy hányszor láttam. Az utolsó az előbb említett Ann Aguirre könyv.

6. Mi volt az első paranormál romantikus, amit olvastál? Mi az utolsó?

A legelső paranormál romantikus, amit olvastam a Cat és Bones sorozat első része, azaz Jeaniene Frost Félúton a sírhoz, olyan 16 éves lehettem és letenni sem tudtam a könyvet. A legutolsó, nos ez megint kemény dió, mert sok paranormál könyvet olvasok és valamilyen szinten a szerelem az összesben megjelenik, talán amiben már egészen konkrétan, az Kiera Cass Az igazi.

7. Melyik volt az első könyv, amin sírtál? Melyik az utolsó?

Az első sírós könyvem viszonylag hamar eljött, annyira tisztán emlékszem rá, mintha ma kellett volna olvasnom, ez a könyv nem más, mint Móra Ferenc Kincskereső kisködmön. Utáltam, de el kellett olvasni, mert kötelező volt és a szüleim hajtottak, konkrétan szinte végig bőgtem az egész könyvet. Meg volt szabva, hogy x oldalt el kell olvasnom naponta, és annyira nem szerettem, hogy mindig úgy vonultam a szobámba, hogy kiabáltam anyuéknak, hogy megyek a kincskereső szar kisködmönt olvasni. Azóta sem olvastam újra, hogy vajon huszonéves fejjel másként látnám-e, valószínűleg nem is fogom, bennem nagyon mély nyomokat hagyott, és egészen biztos, hogy nem 10-11 éves gyerekeknek való. Az utolsó, amin nagyon sírtam, az John Green nagy sikerű könyve, a Csillagainkban a hiba, engem ez az egész téma rettenetesen megvisel, nem szabad ilyen könyveket olvasnom.

8. Melyik volt az első sorozat, amit befejeztél? Melyik az utolsó?

Az első befejezett sorozatom Meg Cabot Neveletlen hercegnője naplója, egy egész polcot
elfoglalnak, mert természetesen minden kiegészítő kötetet is megvetettem. Az utolsó amit befejeztem az Kiera Cass Párválasztó sorozata.

9. Melyik volt az első könyv, amit nem tudtál befejezni? Melyik az utolsó?

Eléggé makacs vagyok, és nem szoktam félbehagyni könyveket, illetve olyannak neki sem állok, amiről úgy látom, hogy valószínűleg nem fog tetszeni, most konkrétan egyetlen egyre emlékszem, amelyet félbe hagytam, az pedig George Orwell 1984 című könyve.

Köszönöm szépen a jelölést, élveztem a visszaemlékezést és a bejegyzés írását! :)

Emma Chase: Behálózva

Ismét egy könyvmolypárbajos könyvvel jelentkezem, és most először érzem azt, hogy nem jól választottam, ez nem az én könyvem volt. Nyögvenyelősen haladtam vele, és nem csak a vizsgaidőszak miatt, egyszerűen nem kötötte le a figyelmem, annyira kiszámíthatónak éreztem az egészet. Semmi extrát nem kaptunk, van egy tipikus szépfiúnk Drew, aki természetesen mocskosul gazdag, piszkosul jóképű, és méhecske módjára virágról, virágra repdes, egészen addig, amíg meg nem látja álmai nőjét. Kate, az egyszerű családból származó, természetesen szuper szexi, eszes és törtető lányka valahonnan a világ végéről (sajnos nem bírtam megjegyezni honnan) csöppen a nagyvárosba, és kerül ugyanahhoz a céghez, ahol Drew dolgozik.
No, de megpróbálok pár jó szót is szólni eme alkotásról. Szóval, ízlések és pofonok, de nekem a borítója nagyon nagyon telitalálat lett, de mint tudjuk nem szabad ez alapján megítélni egy könyvet :D.
Továbbá tetszett, hogy végre férfi szemszögből olvashattunk egy ilyen történetet, amikor éppen nem ment az idegeimre, akkor jókat nevettem, mert tény, hogy vicces.

"– Bűnösök vagyunk mindannyian, fiam. Csak van, aki jobban élvezi, mint mások."

"– Aha. Királylány akarok lenni. Feleségül vesz egy királyfi, és palotában fogunk lakni.
Beszélnem kell a nővéremmel. A Disney-filmek veszélyesek. Ha kíváncsiak a véleményemre, elmondom, hogy szerintem rohasztó, butító agymosást végeznek.
– Vagy mondjuk, beszállhatnál az ingatlanbizniszbe – mondom. -Akkor megveheted magadnak a palotát, és nem lesz szükséged semmiféle királyfira."

Az utóbbi idézetben Drew nővérének a kislánya, Mackenzie szerepel, aki az abszolút kedvencem lett. :) A legjobbakat, azokon a részeken nevettem, ahol ő szerepelt, egyszerűen annyira tünemény, és olyan édes megszólalásai vannak, sokszor már csak gyorsan gyorsan haladni akartam, hogy olyan részhez érjek, ahol ő szerepel.

"Nem hiszem, hogy Matthew bácsi el tudna menni veled, Mama. Nem ér rá, mert papucs alatt nyög. Papa, miért kell a papucs alatt nyögni?"

Azt hiszem, ez most ilyen rövid értékelés lesz, egyszerűen nem váltott ki belőlem ez a könyv túl sok mindent, végig az járt a fejemben, hogy legyek már túl rajta.

Történet: 5/2
Szereplők: 5/3 
Borító: 5/5

James Dashner: Az útvesztő

Nagyon megtáltosodtam, ismét sikerült egy könyvmoly párbajos könyvet befalni pillanatok alatt. Nem tehetek róla, de úgy érzem idén sikerült az érdeklődési körömmel nagyon is egybevágó könyveket választani :). Ez a könyv már nagyon régóta érdekelt, de valahogy mindig háttérbe szorult, most viszont, hogy már megjelent a filmváltozat is, előre vettem, mert szeretném megnézni filmen is. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de ha már láttam a filmet, és tudom, hogy mi fog történni egyszerűen nem érdekel a könyv, már nem tudom hozzátársítani azt, ahogy én elképzelném a dolgokat, mert a lelki szemeim előtt a film jelenik meg. Ellenkező esetben viszont, amikor először olvastam aztán láttam, imádom összehasonlítani, hogy mennyire egyezik az én elképzeléseimmel, mennyivel lett jobb- rosszabb, mit tettek bele pluszba, mit hiányoltam stb....


A könyvvel elég nehezen vettem fel a fonalat, pár oldal után, még mindig semmit nem értettem, tele volt számomra ismeretlen szavakkal, de nem csak én voltam így, hanem a főszereplő Thomas is, így vele egyszerre próbáltam azt a bizonyos fonalat keresni. Számomra ez külön élvezet volt, és kifejezetten jó volt, hogy nincs előre minden a számba rágva. Szóval, a történetről, Thomas egy dobozban tér magához, nem emlékszik semmire a múltjából, csak a nevét tudja, nem tudja hol van és hova tart. Majd, hirtelen megérkezik egy Tisztásra, ahol egy csapat tizenéves gyerek veszi körül. Gyorsan be kell illeszkednie, mert hamar kiderül, hogy a fiúk élete nem csak játék is mese, hallottál már a gonoszról a csúf kopasz siratokról? (igen, nagyon pihent vagyok ma reggel :D) Tehát, a fiúk itt élnek a tisztáson, mindenkinek megvan a saját feladata, a tisztáson kívül pedig egy útvesztő található, ahol az említett siratok garázdálkodnak. Ezek valami elképesztően gusztustalan lények (húú nagyon érdekel, hogy ezt a filmben vajon, hogy csinálták meg *-*) akik nehezítik, hogy a fiúk kijussanak az útvesztőből. Thomas valamilyen hatodik érzék nyomására érzi, hogy neki részt kell vennie a kiút keresésében, azaz Futár akar lenni. Majd, mint a villámcsapás egyszerre megváltozik minden, érkezik egy újabb doboz, melyben egy lány van, és ezzel megkezdődik az igazi bonyodalom...

A szereplőkről...
Thomas legjobb barátja, Chuck, lopta be magát legjobban a szívembe, olyan kis szeretetreméltó szerintem. Thomast nagyon sokszor nem sikerült megértenem, de ennek ellenére is szimpatikus volt számomra, de az olvasó akarva akaratlanul együtt él vele, így valószínűleg megkedveli. Az a bizonyos leányzó, Teresa, pedig nem hagyott mély nyomokat bennem, talán majd a második kötetben nagyobb szerephez jut.

Összegezve a könyvet, egy szót tudok mondani: fantasztikus. Meghökkentő, izgalmas, letehetetlen, újszerű, váratlan, és olvasás közben az ember végig agyal, és rengeteg kérdést fogalmaz meg, amikre szépen lassan meg is kapja a választ. Ez egy olyan könyv, ahol nehéz kitalálni, hogy mi is fog történni, nekem személy szerint semmit sem sikerült előre kitalálnom :D

Kedvenc idézetek:

"– Nem kéne valakinek valami buzdítót mondania? – kérdezte Minho.(…)
– Hát hajrá – vágta rá Newt.
Minho bólintott, majd a csoport felé fordult.
– Legyetek óvatosak – mondta tárgyilagosan. – Ne haljatok meg.
Thomas elnevette volna magát, de a félelem ebben megakadályozta.
– Remek. Most már mindenki fel is lelkesült – mondta Newt, majd hátramutatott az Útvesztő irányába. – Ismeritek a tervet."

"– Ha nem félsz – mondta Alby –, akkor nem vagy ember."

"– Miben voltunk jobbak?
– Nem tudom. Elég nehéz kiszedni egy hullából, hogy mit rontott el."

Történet: 5/5
Szereplők: 5/4
Borító: 5/4 

Susan Ee: Angyalok bukása (Angelfall 1.)

Az első könyvem, melyet az 5. könyvmoly párbajra olvastam ki, őrületes sebességgel mindösszesen 1 nap alatt sikerült véghez vinnem :D. Tavaly sajnos bokros teendőim miatt nem sikerült teljesítenem, de idén belehúzok 11-ből 1 máris pipa. Nem volt nehéz haladni a könyvvel, olvastatta magát, meg aztán tanulni sem volt kedvem, így, hogy ne érezzem, hogy valami hasztalan dolgot teszek a tanulás helyett olvastam. A borító szerintem valami elképesztően gyönyörű, nekem nagyon tetszik az aranyozott szárny középen, nincs túl bonyolítva, olyan elegánsan egyszerű. Viszont az az idézet "Éhezők viadala add át a helyed" nem kellett volna rá, de tudom ez a marketing része, valamivel el kell adni a könyvet. A vörös pötty miatt kicsit féltem a könyvtől, de nem kellett csalódnom, sőt eléggé meg is lepett, emlékszem pár vörös pöttyös könyves emlékre, de nagyon nem ilyenek voltak.


In medias res, azaz a dolgok közepébe vágva csöppenünk bele a könyv világába. Amit alapvetően nem szeretek, mert csak kapkodom a fejem, hogy mi van? és próbálom összeszedni a morzsákból, hogy hányadán is állunk, mi is történt, ki kicsoda, hol is vagyunk, mikor játszódik, majd miután mindez sikerült, elkezdem élvezni is a könyvet. Főhősünk Penryn Young nézőpontjából ismerkedünk meg az eseményekkel, a világ összeomlóban, az apokalipszis angyalai elpusztítottak mindent, ami egykor a modern civilizációhoz tartozott. Ma káosz és rettegés van, nappal fosztogató bandák uralkodnak az utcákon, míg éjszaka senki sem merészkedik ki a félelmetes angyalok miatt. Penryn családjával próbál menekülni, kerekesszékes húgával és a félküllős anyukájával, amikor egy angyal párharcba csöppennek. Az egyik angyalt épp megfosztják a szárnyaitól, és kivégezni készülnek, amikor Penryn közbeavatkozik és megmenti, amiért bosszúból a szárnycsapdosós angyalok elrabolják kishúgát. Penryn próbálja megmenteni, de a kísérlete kudarcba fullad, majd gyors észjárásnak köszönhetően kiötli, hogy megmenti a szárnyatlan angyal életét, hogy megtudja hova vihették a kishúgát. Az angyalról, mint kiderül Raffinak hívják, és a szárnyai nélkül is remek harcos, és rendkívül zárkózott személyiség, így az angyalok világáról vajmi keveset tudunk csak meg. (No sebaj, majd talán a második kötetben.) Párosunk szövetséget köt és együtt indulnak meg az angyalok főhadiszállása felé, hogy megmentsék Penryn testvérét és Raffi szárnyai visszakerülhessenek méltó helyeikre.

A szereplőkről...
Penryn, az örökké csacsogó, nagyon gyorsan és hirtelen családfenntartóvá kellett válnia, hogy mozgássérült húgát, és skizofrén anyját el tudja látni. Nagyon sokat agyal a dolgokon, de ugyanakkor néha eléggé felelőtlen, de ez szerintem egy 17 éves lány esetében teljesen normális.
Raffi, hozza a szokásos rosszfiús külső, de belül jófiú karaktert, de valamiért mégsem kezdtem el olvadozni érte, talán még jobban meg kellene ismerni, bennem egyelőre nem hagyott mély nyomokat.
Penryn anyukáját említeném még meg, aki szerintem elég merész húzás volt, de ugyanakkor nagyon érdekes karakter. Egyáltalán nem tűnik épelméjűnek (valószínűleg nem is az), ugyanakkor mindig párosunk előtt jár és ott van, ahol szükség van rá.

A könyvet gyenge lelkületűeknek egyáltalán nem ajánlom, vannak benne, főleg a végén eléggé brutális jelenetek, én is csak kapkodtam a fejem, holott szokva vagyok ehhez, továbbá a szerelmes szálat kedvelőknek sem ez lesz a kedvenc könyve, nagyon minimális érzelmi szálak találhatóak csak benne. De ha mindez nem zavar, és szereted a fantasykat, a borzongást, a rettegést és az izgalmakat, bátran kezdj bele, nem fogsz csalódni.

Kedvenc idézeteim:

"– Várj, mindjárt megmutatom, hogy kell használni. Add a lábad!
– Az angyalok világában ez meglehetősen bizalmas, intim kérésnek számít. Általában túl vagyunk egy vacsorán, némi borozgatáson és kellemes csevegésen, mire hajlandó vagyok odanyújtani a lábamat."

"  – Elárulom Neked, én ilyen tökéletes vagyok már az idők kezdete óta. – Olyan közel áll hozzám, hogy a lehelete a fülemet simogatja.
     – Ó, kérlek! Akkora az arcod, hogy alig férsz el az erdőben. Mindjárt beszorul a fejed két fa közé, és nekem kell majd megmentenem téged."

Történet: 5/4
Szereplők: 5/4
Borító: 5/5

John Green: Csillagainkban a hiba

Elég sokáig őrlődtem, hogy erről a könyvről meg tudjam fogalmazni a véleményem.  A könyvmolypárbajra választottam, mert nagyon népszerű könyv volt, illetve azóta csak még népszerűbb lett, és gondoltam, ha ilyen sok ember szereti, csak jó könyv lehet.

Lássuk a fülszöveget:

„A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.”

Azt hiszem eljött a pillanat, amikor meglincsel a tömeg :D. Úgy vélem bennem van a hiba, de nekem nem igazán sikerült azonosulnom a könyvvel. Illetve, talán az a helyesebb megfogalmazás, hogy nem nekem való.Igen, fájdalmas volt. Mélyenszántó? hát talán olykor. Vakmerő, nos igen, egy ilyen témát boncolgatni, ezt nevezhetjük vakmerőségnek. Pimasz és kíméletlen, ez is teljesen igaz. Lélegzetelállító és kacagtató szerelem, ezeket egyáltalán nem éreztem :(.  

Egy könyvnek az a dolga, hogy érzelmeket váltson ki, nos, belőlem váltott ki, konkrétan végig bömböltem az egész könyvet… már olvasni sem akartam, mert megviselt, ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a téma kit ne viselne meg? Nem azért számoltam, hogy mennyi oldal van vissza, mert nem akartam, hogy vége legyen, éppen ellenkezőleg, alig vártam, hogy túl legyek rajta, és szerintem ez rossz. Ha nem kihívásos könyv lett volna, talán végig sem olvasom. 

Nem mondom, hogy rossz könyv, mert nem az, egyszerűen vannak olyan gyenge lelkületű emberek, mint én, akiknek ilyen könyveket nem szabad olvasni. 

Az elején lassan haladtunk, nagyon nem történt semmi, aztán a végére meg hirtelen oda került a pont, ezért nekem olyan sefülesefarka érzésem volt. Persze, tudom, a vége direkt ilyen, de nekem az egész történet alatt olyan hiányérzetem volt. Próbáltam beleélni magam a könyvbe, de nem ment, nem tudom elképzelni, hogy meg vannak számlálva az óráim, és nem fogom megélni a felnőttkort, így sokszor a szereplők cselekedeteit, érzéseit sem sikerült megélnem teljes mértékben, csak sajnáltam őket, a könyv elejétől fogva, mert a gyermekkori rák az egyik legszörnyűbb dolog, és én is ettől félek leginkább, holott már nem egészen ez a korosztály vagyok. 

Közben pedig olyan érzésem volt, hogy nem is Hazel és Augustus áll a középpontban, hanem a családjuk, és, hogy az ő életükre milyen hatással van a rák, a szerelmi szál nekem csak nagyon minimális mértékben jött át.

Kedvenc idézeteim:

"Szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?"

"– A világ – mondta – nem egy kívánságteljesítő gyár."

"Valamennyien azt akarjuk, hogy emlékezzenek ránk."

Történet: 5/3

Szereplők: 5/3

Borító: 5/5* (A filmes borító nem tetszik, de az eredeti szerintem nagyon szép)