James Dashner: Az útvesztő

Nagyon megtáltosodtam, ismét sikerült egy könyvmoly párbajos könyvet befalni pillanatok alatt. Nem tehetek róla, de úgy érzem idén sikerült az érdeklődési körömmel nagyon is egybevágó könyveket választani :). Ez a könyv már nagyon régóta érdekelt, de valahogy mindig háttérbe szorult, most viszont, hogy már megjelent a filmváltozat is, előre vettem, mert szeretném megnézni filmen is. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de ha már láttam a filmet, és tudom, hogy mi fog történni egyszerűen nem érdekel a könyv, már nem tudom hozzátársítani azt, ahogy én elképzelném a dolgokat, mert a lelki szemeim előtt a film jelenik meg. Ellenkező esetben viszont, amikor először olvastam aztán láttam, imádom összehasonlítani, hogy mennyire egyezik az én elképzeléseimmel, mennyivel lett jobb- rosszabb, mit tettek bele pluszba, mit hiányoltam stb....


A könyvvel elég nehezen vettem fel a fonalat, pár oldal után, még mindig semmit nem értettem, tele volt számomra ismeretlen szavakkal, de nem csak én voltam így, hanem a főszereplő Thomas is, így vele egyszerre próbáltam azt a bizonyos fonalat keresni. Számomra ez külön élvezet volt, és kifejezetten jó volt, hogy nincs előre minden a számba rágva. Szóval, a történetről, Thomas egy dobozban tér magához, nem emlékszik semmire a múltjából, csak a nevét tudja, nem tudja hol van és hova tart. Majd, hirtelen megérkezik egy Tisztásra, ahol egy csapat tizenéves gyerek veszi körül. Gyorsan be kell illeszkednie, mert hamar kiderül, hogy a fiúk élete nem csak játék is mese, hallottál már a gonoszról a csúf kopasz siratokról? (igen, nagyon pihent vagyok ma reggel :D) Tehát, a fiúk itt élnek a tisztáson, mindenkinek megvan a saját feladata, a tisztáson kívül pedig egy útvesztő található, ahol az említett siratok garázdálkodnak. Ezek valami elképesztően gusztustalan lények (húú nagyon érdekel, hogy ezt a filmben vajon, hogy csinálták meg *-*) akik nehezítik, hogy a fiúk kijussanak az útvesztőből. Thomas valamilyen hatodik érzék nyomására érzi, hogy neki részt kell vennie a kiút keresésében, azaz Futár akar lenni. Majd, mint a villámcsapás egyszerre megváltozik minden, érkezik egy újabb doboz, melyben egy lány van, és ezzel megkezdődik az igazi bonyodalom...

A szereplőkről...
Thomas legjobb barátja, Chuck, lopta be magát legjobban a szívembe, olyan kis szeretetreméltó szerintem. Thomast nagyon sokszor nem sikerült megértenem, de ennek ellenére is szimpatikus volt számomra, de az olvasó akarva akaratlanul együtt él vele, így valószínűleg megkedveli. Az a bizonyos leányzó, Teresa, pedig nem hagyott mély nyomokat bennem, talán majd a második kötetben nagyobb szerephez jut.

Összegezve a könyvet, egy szót tudok mondani: fantasztikus. Meghökkentő, izgalmas, letehetetlen, újszerű, váratlan, és olvasás közben az ember végig agyal, és rengeteg kérdést fogalmaz meg, amikre szépen lassan meg is kapja a választ. Ez egy olyan könyv, ahol nehéz kitalálni, hogy mi is fog történni, nekem személy szerint semmit sem sikerült előre kitalálnom :D

Kedvenc idézetek:

"– Nem kéne valakinek valami buzdítót mondania? – kérdezte Minho.(…)
– Hát hajrá – vágta rá Newt.
Minho bólintott, majd a csoport felé fordult.
– Legyetek óvatosak – mondta tárgyilagosan. – Ne haljatok meg.
Thomas elnevette volna magát, de a félelem ebben megakadályozta.
– Remek. Most már mindenki fel is lelkesült – mondta Newt, majd hátramutatott az Útvesztő irányába. – Ismeritek a tervet."

"– Ha nem félsz – mondta Alby –, akkor nem vagy ember."

"– Miben voltunk jobbak?
– Nem tudom. Elég nehéz kiszedni egy hullából, hogy mit rontott el."

Történet: 5/5
Szereplők: 5/4
Borító: 5/4 

Susan Ee: Angyalok bukása (Angelfall 1.)

Az első könyvem, melyet az 5. könyvmoly párbajra olvastam ki, őrületes sebességgel mindösszesen 1 nap alatt sikerült véghez vinnem :D. Tavaly sajnos bokros teendőim miatt nem sikerült teljesítenem, de idén belehúzok 11-ből 1 máris pipa. Nem volt nehéz haladni a könyvvel, olvastatta magát, meg aztán tanulni sem volt kedvem, így, hogy ne érezzem, hogy valami hasztalan dolgot teszek a tanulás helyett olvastam. A borító szerintem valami elképesztően gyönyörű, nekem nagyon tetszik az aranyozott szárny középen, nincs túl bonyolítva, olyan elegánsan egyszerű. Viszont az az idézet "Éhezők viadala add át a helyed" nem kellett volna rá, de tudom ez a marketing része, valamivel el kell adni a könyvet. A vörös pötty miatt kicsit féltem a könyvtől, de nem kellett csalódnom, sőt eléggé meg is lepett, emlékszem pár vörös pöttyös könyves emlékre, de nagyon nem ilyenek voltak.


In medias res, azaz a dolgok közepébe vágva csöppenünk bele a könyv világába. Amit alapvetően nem szeretek, mert csak kapkodom a fejem, hogy mi van? és próbálom összeszedni a morzsákból, hogy hányadán is állunk, mi is történt, ki kicsoda, hol is vagyunk, mikor játszódik, majd miután mindez sikerült, elkezdem élvezni is a könyvet. Főhősünk Penryn Young nézőpontjából ismerkedünk meg az eseményekkel, a világ összeomlóban, az apokalipszis angyalai elpusztítottak mindent, ami egykor a modern civilizációhoz tartozott. Ma káosz és rettegés van, nappal fosztogató bandák uralkodnak az utcákon, míg éjszaka senki sem merészkedik ki a félelmetes angyalok miatt. Penryn családjával próbál menekülni, kerekesszékes húgával és a félküllős anyukájával, amikor egy angyal párharcba csöppennek. Az egyik angyalt épp megfosztják a szárnyaitól, és kivégezni készülnek, amikor Penryn közbeavatkozik és megmenti, amiért bosszúból a szárnycsapdosós angyalok elrabolják kishúgát. Penryn próbálja megmenteni, de a kísérlete kudarcba fullad, majd gyors észjárásnak köszönhetően kiötli, hogy megmenti a szárnyatlan angyal életét, hogy megtudja hova vihették a kishúgát. Az angyalról, mint kiderül Raffinak hívják, és a szárnyai nélkül is remek harcos, és rendkívül zárkózott személyiség, így az angyalok világáról vajmi keveset tudunk csak meg. (No sebaj, majd talán a második kötetben.) Párosunk szövetséget köt és együtt indulnak meg az angyalok főhadiszállása felé, hogy megmentsék Penryn testvérét és Raffi szárnyai visszakerülhessenek méltó helyeikre.

A szereplőkről...
Penryn, az örökké csacsogó, nagyon gyorsan és hirtelen családfenntartóvá kellett válnia, hogy mozgássérült húgát, és skizofrén anyját el tudja látni. Nagyon sokat agyal a dolgokon, de ugyanakkor néha eléggé felelőtlen, de ez szerintem egy 17 éves lány esetében teljesen normális.
Raffi, hozza a szokásos rosszfiús külső, de belül jófiú karaktert, de valamiért mégsem kezdtem el olvadozni érte, talán még jobban meg kellene ismerni, bennem egyelőre nem hagyott mély nyomokat.
Penryn anyukáját említeném még meg, aki szerintem elég merész húzás volt, de ugyanakkor nagyon érdekes karakter. Egyáltalán nem tűnik épelméjűnek (valószínűleg nem is az), ugyanakkor mindig párosunk előtt jár és ott van, ahol szükség van rá.

A könyvet gyenge lelkületűeknek egyáltalán nem ajánlom, vannak benne, főleg a végén eléggé brutális jelenetek, én is csak kapkodtam a fejem, holott szokva vagyok ehhez, továbbá a szerelmes szálat kedvelőknek sem ez lesz a kedvenc könyve, nagyon minimális érzelmi szálak találhatóak csak benne. De ha mindez nem zavar, és szereted a fantasykat, a borzongást, a rettegést és az izgalmakat, bátran kezdj bele, nem fogsz csalódni.

Kedvenc idézeteim:

"– Várj, mindjárt megmutatom, hogy kell használni. Add a lábad!
– Az angyalok világában ez meglehetősen bizalmas, intim kérésnek számít. Általában túl vagyunk egy vacsorán, némi borozgatáson és kellemes csevegésen, mire hajlandó vagyok odanyújtani a lábamat."

"  – Elárulom Neked, én ilyen tökéletes vagyok már az idők kezdete óta. – Olyan közel áll hozzám, hogy a lehelete a fülemet simogatja.
     – Ó, kérlek! Akkora az arcod, hogy alig férsz el az erdőben. Mindjárt beszorul a fejed két fa közé, és nekem kell majd megmentenem téged."

Történet: 5/4
Szereplők: 5/4
Borító: 5/5

John Green: Csillagainkban a hiba

Elég sokáig őrlődtem, hogy erről a könyvről meg tudjam fogalmazni a véleményem.  A könyvmolypárbajra választottam, mert nagyon népszerű könyv volt, illetve azóta csak még népszerűbb lett, és gondoltam, ha ilyen sok ember szereti, csak jó könyv lehet.

Lássuk a fülszöveget:

„A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.”

Azt hiszem eljött a pillanat, amikor meglincsel a tömeg :D. Úgy vélem bennem van a hiba, de nekem nem igazán sikerült azonosulnom a könyvvel. Illetve, talán az a helyesebb megfogalmazás, hogy nem nekem való.Igen, fájdalmas volt. Mélyenszántó? hát talán olykor. Vakmerő, nos igen, egy ilyen témát boncolgatni, ezt nevezhetjük vakmerőségnek. Pimasz és kíméletlen, ez is teljesen igaz. Lélegzetelállító és kacagtató szerelem, ezeket egyáltalán nem éreztem :(.  

Egy könyvnek az a dolga, hogy érzelmeket váltson ki, nos, belőlem váltott ki, konkrétan végig bömböltem az egész könyvet… már olvasni sem akartam, mert megviselt, ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a téma kit ne viselne meg? Nem azért számoltam, hogy mennyi oldal van vissza, mert nem akartam, hogy vége legyen, éppen ellenkezőleg, alig vártam, hogy túl legyek rajta, és szerintem ez rossz. Ha nem kihívásos könyv lett volna, talán végig sem olvasom. 

Nem mondom, hogy rossz könyv, mert nem az, egyszerűen vannak olyan gyenge lelkületű emberek, mint én, akiknek ilyen könyveket nem szabad olvasni. 

Az elején lassan haladtunk, nagyon nem történt semmi, aztán a végére meg hirtelen oda került a pont, ezért nekem olyan sefülesefarka érzésem volt. Persze, tudom, a vége direkt ilyen, de nekem az egész történet alatt olyan hiányérzetem volt. Próbáltam beleélni magam a könyvbe, de nem ment, nem tudom elképzelni, hogy meg vannak számlálva az óráim, és nem fogom megélni a felnőttkort, így sokszor a szereplők cselekedeteit, érzéseit sem sikerült megélnem teljes mértékben, csak sajnáltam őket, a könyv elejétől fogva, mert a gyermekkori rák az egyik legszörnyűbb dolog, és én is ettől félek leginkább, holott már nem egészen ez a korosztály vagyok. 

Közben pedig olyan érzésem volt, hogy nem is Hazel és Augustus áll a középpontban, hanem a családjuk, és, hogy az ő életükre milyen hatással van a rák, a szerelmi szál nekem csak nagyon minimális mértékben jött át.

Kedvenc idézeteim:

"Szenvedés nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?"

"– A világ – mondta – nem egy kívánságteljesítő gyár."

"Valamennyien azt akarjuk, hogy emlékezzenek ránk."

Történet: 5/3

Szereplők: 5/3

Borító: 5/5* (A filmes borító nem tetszik, de az eredeti szerintem nagyon szép)

Monica Murphy: Heti csaj

Most, hogy a záróvizsga írásbeli részét már a hátam mögött tudom, késztetést éreztem, hogy végre olvassak is. Bemelegítésként valamilyen lazább, romantikus könyvre vágytam, ezért esett a választásom Monica Murphy: Heti csaj című könyvére. No, meg azért is, mert ez az egyik könyvmolypárbajos könyvem, és szeretném a kihívást teljesíteni.

"Átmenetiség. Ezzel a szóval jellemezhetném az életemet az utóbbi néhány évben. Átmenetileg dolgozom, amíg meg nem szabadulok innen. Átmenetileg a kisöcsém anyukája vagyok, mivel anyánk szart sem törődik velünk. És átmeneti csajszi vagyok, mert könnyen megkaphat bárki. Legalábbis a pletyka szerint.

Most éppen Drew Callahan átmeneti csaja vagyok. Ő az egyetemi futballcsapat sztárja, és körülrajongják. Gyönyörű és édes srác – és rejtőzködőbb, mint én. Ő vezetett be engem ebbe a hamis világba, ahol láthatóan ki nem állhatnak engem. És ahol mindenki akar tőle valamit. Bár az egyetlen dolog, amit, úgy tűnik, ő akar, az…

Én vagyok.

Már nem tudom, mit higgyek. Csak azt tudom, hogy Drew-nak szüksége van rám. És én mellette akarok lenni.

Mindörökké."

Tulajdonképpen, nem is tudom a kihívásra miért pont ezt a könyvet választottam, az alábbi fülszöveg inkább random mondatoknak tűnik, mindenesetre a könyvről nem túl sok mérvadó dolgot árul el. Egyik főszereplőnk "Átmeneti" Fable, aki önfeláldozóan gondoskodik kamaszodó öccséről, mivel anyja alkoholista, így ő lett a család eltartója. Minden alkalmi munkát elvállal, és egyéb pletykák is terjednek arról, hogyan is keresi a kenyerét. Ezeknek a pletykáknak köszönhetően jut el másik főhősünk Andrew a lányhoz. Megkéri, hogy fizetség ellenében tartson vele és töltsön el egy hetet hálaadáskor a szüleivel.  Andrew jóképű, népszerű és tehetséges focista, jó körülmények között él, bármelyik lányt megkaphatná, neki mégsem kell senki, látszólag minden rendben az életében. Látszólag...

"Azt akarom, hogy minél jobban eltollak magamtól, te annál inkább húzz vissza."

 
A történet tipikusan a szegény parasztlány és a gazdag királyfi egymásra találásáról szól, természetesen modernizált formában.Végig kísérhetjük, hogy a két teljesen más világ, két teljesen ellentétes ember miként talál egymásra. Ugyanakkor a könyv komoly dolgokat is próbál feszegetni, szerintem nem a legtökéletesebb módon. De ezekbe a spoilerek miatt most nem mennék bele részletesebben :).

"Ez az ember nem véletlenül lépett be az életembe. Ahogy én sem az övébe. Talán az a feladatunk, hogy segítsünk egymásnak megbirkózni a problémáinkkal. Vagy hogy reményt adjunk egymásnak."

Összességében elmondhatom, hogy nem volt rossz, de nekem tipikusan egyszer olvasós könyv. Egyik szereplőt sem sikerült különösképpen megszeretnem, sőt sokszor még idegesítettek is, hogy ennyire nyilvánvaló történésekre nem jönnek rá. Nem szeretem a váltott szemszöges történeteket, de itt most annyira nem zavart. Minden mérföldkőnek számító eseményt nagyon könnyen ki lehetett találni, így engem kevésbé kötött le, nem lehetett azon agyalni, hogy "na most vajon mi lesz?", annyira egyértelműek voltak a dolgok. Gondolkodtam a második részén, most, hogy még benne vagyok a történetben, de végül nem éreztem hozzá kellő erőt. 

Történet: 5/3
Szereplők: 5/2
Borító: 5/3

J. A. Redmerski: A soha határa

"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Teljesen véletlenül akadtam a könyvre, amikor valami könnyed romantikus nyáladzásra vágytam, hogy kicsit bearanyozza a hideg téli napjaim. 90% fölötti molyos értékelése volt, gondoltam nem csalódhatok nagyot.

Először is össze kell vesznem a fülszöveggel, szerintem Camryn Bennett egyáltalán nem tudja milyen lesz élete és nem is hiszi azt, hogy tudja. Egy 20 éves lány, aki még nagyban keresi a helyét a világban, ráadásul meg kell küzdenie az évek során átélt tragédiákkal is. Csak a legjobb barátnője, Nat tartja benne a lelket, majd amikor ő is hátat fordít neki végső elkeseredésében céltalanul útnak indul. 

Valahol itt akartam abbahagyni a könyvet, mert egyáltalán nem fogott meg benne semmi, sőt…

Azon még túlléptem, hogy a legjobb barátnőjével nincs bennük semmi közös, mert Natot csak a szex érdekli, nem is tud másról beszélni. Ja, és mellesleg együtt hánytak, és fogta a haját közben (komolyan ennyire összehozza ez az esemény az embereket?)

Aztán ott van Nat fiúja, Damon. Aki drog díler, de ez teljesen rendben van, mert ő csak terjeszti, de nem szívja. (MI VAN??)

"A tény, hogy kokózik, több mint elég ahhoz, hogy soha ne legyek képes vonzódni hozzá, de mindig az egyik legközelebbi barátom volt, ezért elnéztem neki a kábítószert."

Nem, nem, nem, akkor sem nézem el neki, egyáltalán senkinek sem nézem el.

Ezek után rábeszéltem magam a folytatásra, az utazásos része már egészen kellemes andalgás volt. Megismerkedünk Andrew-val, aki a tökéletes rosszfiúnak kinéző jófiú. Tökéletes a megjelenése, tökéletes a kinézete, tökéletes az izomzata, tökéletes a hangja. Említettem már, hogy mennyire is tökéletes ez a Parrish gyerek? A sok eltúlzott jelzőt leszámítva a történetnek az ismerkedős szála élvezhető volt. Tetszett, ahogy cinkelik egymást Camryn-nel és szépen fokozatosan megismerik, és átsegítik egymást a problémáikon.

"Ha a múlton rágódsz, akkor nem tudsz továbblépni, ha pedig túl sokáig tervezed a jövőt, akkor vagy visszacsúszol, vagy örökre ott maradsz, ahol voltál. – Mereven a szemembe néz, hogy hangsúlyozza a mondanivalója komolyságát. – Ha a mának élsz, ahol minden éppen megfelelő, akkor elfoglalod magad, korlátot állítasz a kellemetlen emlékeknek, és simábban, hamarabb eléred a célodat."

Városról, városra járnak, motelekben szállnak meg, buliznak. Arrafelé a fiataloknak ennyi pénzük van? Vagy csak én vagyok ilyen csóró, hogy ezt nem tudnám kivitelezni? Volt benne pár szex jelenet is, amik úgy nagyjából helyükön is voltak, bár sokszor szerintem kevesebb vulgáris kifejezéssel is meg lehetett volna oldani.

A másik furcsaság, az én anyám már rég beleőrült volna, ha csak ennyi életjelet adok magamról, mint Camryn. Alkoholt még nem ihat, de egy hónapra simán eltűnhet?

Spoiler

Majd jött a befejezés… Andrew titkára nem volt nehéz rájönni, csak egy picit kellett szemfülesnek lenni. Ami a végén is kiakasztott, hogy a kórházi ágyban is csak a szexen járt az agyuk. Tudom én, hogy ez fontos dolog, de amikor életem szerelme épphogy csak él, egészen biztosan nem ilyen gondolatok járnának a fejemben. Amikor a tetőfokára hágna a hangulat, és komolyan elkezdenék izgulni, hogy jaj, most mi lesz, bumm 2 hónapot ugrunk a cselekményben és nehogy túl sokáig izguljon az olvasó, a feszültséget gyorsan fel is oldja az írónő. Jöhet a happy end, 3 hónap ismeretség után házasság, és már a mi drága főhősnőnk babát vár, de lehet ezt megint csak én érzem túl elkapkodottnak.

Spoiler vége

Történet: 5/3
Szereplők: 5/2,5
Borító: 5/5

Szent Johanna Gimi (1-8)

Az olvasó adatlapja a közösségi oldalról: 

Név: Für Katinka (Kata, Katus, chesslady)
Kor: 20
Beszélt nyelv: magyar, angol, német
Magamról: „Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént! :)"
Érdeklődési kör: könyvek, olvasás, zene, sakk, utazás
Klubtagság: Moly.hu, Balatonfüredi SC, Nagyatádi Sakk Klub, Munkácsy Gimi véndiákjai

Egyre több ismerősöm, barátnőm, utcán sétáló emberke kezében láttam a színes borítós Szent Johanna Gimis könyveket. Rákerestem, utána olvastam, majd annyiban hagytam. Á öreg vagyok én már ehhez, mi érdekes lehet abban, hogy 14 évesek mit csinálnak a gimiben. Különben is ilyen naplószerű, ezt meg mindig is kifejezetten rühelltem.  Telt múlt az idő, és valahogy mégis a kezem ügyébe akadt. Elkezdtem olvasni, és nem tudtam letenni. Igaz, hogy amikor elkezdtem olvasni már bőven megjelent a folytatás, de próbáltam beosztani. Kata, ma csak 1 hetet olvasol el… hát nem mindig pont valami izgalmassal zárul? :D Na jó, még egyet elolvashatsz… áá hát itt nem lehet abbahagyni. Ezt egy párszor eljátszottam magammal, az oldalak meg csak fogytak. A viccesebbnél viccesebb sztorik meg csak jöttek, mert bevallom nekem főleg ezek tetszettek. A romantikus része már kevésbé érintett meg, attól függetlenül, hogy maximálisan bele tudtam élni magam, hiszen egykor én is ilyen voltam. Akárcsak Reni, álmodoztam egy menő srácról, de sosem mertem volna neki elmondani.

Most pedig nézzük részletesebben a szereplőinket, elnézést a spoilerekért, de egyben értékelem az egész sorozatot, így elkerülhetetlenül is lesznek benne.

A kezdet mindig nehéz, de nem a Szent Johannában. Adva van a mi kis Rentai Renátánk, akinek naplójába betekintést nyerhetünk, az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket.  Ő a történet szürke kisegere. Hiába a főszereplőnk kevésbé lopta be magát a szívembe. Szegénykém pedig megpróbálta, de amikor szenvedett azért nem volt szimpatikus, amikor örült akkor meg azért. Hát igen, nehéz nekem megfelelni :D. De a vége fele már voltak egészen humoros megszólalásai, azt hiszem Cortez ráhatása jót tett neki. 

„A gondolataimba merülve ücsörögtem a babzsák fotelemen, amikor felcsendült a Basket Case, én meg azonnal felvettem a telefont.
– Végre leráztam Cortezt, már vártam, hogy hívj, Pisti – szóltam bele. Cortez akkorát röhögött a vonal másik végén, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam.
– Pisti? – kérdezte nevetve. – Pistivel csalsz meg?
– Mi bajod Pistivel?
– Á, nem, semmi. Biztos jó arc.”

Cortez a túl tökéletes. Szerintem nagyon eltúlzott lett, talán az egyetlen rossz tulajdonsága a lustaság volt. Számomra ő nem volt kifejezetten érdekes karakter.  Viszont volt egy bölcs megszólalása, amit nagyon tetszett.

„Nem baj az, ha nem vagy mindenki.”

Aztán itt van a numberone legjobb barátnő, Virág. Aki az első kötetekben még egészen szimpatikus volt. Majd egy Pál fordulással emós Virágból, sötét buta hippi lett. Ettől függetlenül jót szórakoztam rajta. Amikor azt hittem, hogy áá ettől nagyobb ökörséget már nem tud mondani, olyankor mindig bebizonyította, hogy, de igen tud.

„– Jó. Szóval. Uhh. A tünetek alapján biztos, hogy… nekem… jaj. Szóval prosztatagyulladásom van – mondta ki. Én mosolyogva a szám elé kaptam a kezem, Kinga pedig lehunyt szemmel egyszerűen megfejelte a mosdó csempéjét. Egymás után háromszor.”

Numbertwo legjobb barátnő Kinga. Az ő karaktere az egyik, akit nem éreztem annyira eltúlzottnak, bár tény neki is megvoltak a tipikus személyiségjegyei. A szigorú és kíméletlen, de gyakran látszott azért a hátsó jó szándék is a cselekedetei mögött.

„– Te szavaztál már? – fordult hirtelen Katához. (Kinga)
– Nem.
– Akkor mire vársz? Tapsra? Holt lelkek eljövetelére? Brandon Lee feltámadására? – üvöltötte. – Húzzál szavazni!
Kata riadtan nézett rám, mintegy megerősítést várva, mire bólintottam.
– Oké, talán ez így egy kicsit ijesztő, de Kinga amúgy kedves, szeretni való lány. Megéri rá szavazni. És ha nyer, emeljük a gyógyszeradagját is – magyaráztam.”

Ricsi, aki szerintem tökéletes párost alkot Virággal. Ő már kicsit közelebb van a fényhez, de még nem az igazi. Viszont, amikor elmondja mit szeret Virágban… azt a részt többször is átolvastam, sőt bevallom még kicsit meg is hatódtam rajt.

„– Amit a legjobban szeretek Emóban, az az, hogy egyáltalán nem erőltetett. Bírom, ha festékes a ruhája, az arca, a keze, a bakancsa. Bírom, hogy elmegyünk kajálni, és bármit megeszik, sőt, szerintem azt se tudja, mi az a szénhidrát. Bírom, hogy mindig hangosan röhög, és nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla… Bírom, hogy fura ruhákat hord, hogy idétlenségeket néz, hogy magasról tesz a divatra, hogy minden rohadt „cuki” kép láttán visongani kezd, és állandóan meg kell ígérnem, hogy megszerzek neki valami kisállatot. Bírom, hogy nem nyafog a robogón, hogy bármilyen filmet megnéz, hogy tudok vele playstationözni, hogy lehet vele röhögni és hogy akármikor csinálhatom ezt, mert nem jajgat érte – mondta, aztán hirtelen odanyúlt Virághoz, és két kézzel összekócolta a haját. Virág tényleg nem kezdett el vinnyogni, csak hangosan nevetve hagyta, hogy Ricsi a fél karjával megragadva magához ölelje, majd folytatta. – Kit érdekel, ha ma elfelejtett fésülködni? Ez legyen a legnagyobb hibája – vonta meg a vállát. – Teszek rá. Nézd meg őket – biccentett Edináék irányába, akik hárman igyekeztek a suli felé, konkrétan a teljes őszi divatkatalógusba öltözve. – Belőlük van egymillió. Emóból meg egy.”

Ricsi és a kémia kapcsolata:

„– Halljátok, Gondos kiakasztott – rázta meg a raszta tincseit, mintha még mindig nem hinné el, mi történt. – Megkérdezte, mit tudok a fluorról.
– És mit mondtál? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Mit mondtam volna? Hogy „Halenda!” – vágta rá a szerinte igenis jó választ.”

Dave és Macu a két műszakiszakink. Először meglepett mennyire  szerelmesek a kütyüikbe, de aztán belegondoltam, és be kellett látnom, én is nehezen lennék meg a telefonom illetve a laptopom nélkül.

„– Felmayer!
– Igen, tanár úr?
– Elmondanád, hogy a rajzodon mi ez a sötét folt? – mutatta fel a lapot. A fél gyümölcstálat kitakarta egy kerek satírozás.
– Az Gábor feje – közölte. – Nem láttam tőle rendesen!”

Gábor, aki… aki, mintha nem is lenne. Nem tudok róla mit írni, azon kívül, hogy van egy kutyája semmi sem jut eszembe róla. 

„– Ozzy! – ismételte Andris.
– Az ki? – kérdezte Gondos, valami cukrot (esetleg) atomot rágcsálva.
– Ozzy, az új diák. – szállt be Robi a szívatásba.
– Ki az új diák? Te vagy az? – kérdezte Gábortól, aki furán nézve a tanárnőre végül bólintott. – Akkor, állj fel szépen, és mutatkozz be a többieknek, Ozzy – utasította Gondos. Gábor rezzenéstelen arccal felállt és körbefordult.
– Sziasztok! – üdvözölt minket.
– Szia, Ozzy! – kiáltottuk tökéletesen egyszerre.
– Honnan jöttél fiam? – faggatta tovább a tanárnő.
– Otthonról – válaszolta Gábor.
– Ez az Ozzy egy igazi Humor Harold. Muhahaha. – röhögött erőltetetten Zsolti, és az asztalt csapkodta.
– Most Ozzy vagy Harold? – kapkodta a fejét Gondos.
– Harold Ozzy! – segítette ki Ricsi.”

Jacques, azaz Zsák, aki francia és szegénykém  nagyon sokszor nem is érti mi van, szintén keveset szerepelt, akárcsak Gábor.

„– Jacques is velünk volt – szóltam, mire a többiek röhögve legyintettek.
– Zsák azt se tudja, mi van. Ugye, Zsák? – veregette vállba Ricsi.
Jacques mosolyogva bólintott.”

A két őrült rocker, Andris és Robi. Viszont ilyen embereket egészen biztosan mindenki ismer :D.

„Tisztelt Szülő! A fia betegségre hivatkozva távozott az órámról! Kardos Kálmán”
„Tisztelt Tanár Úr! A fiam valóban beteg. Elmebeteg. Bernáthné”

Végül, de nem utolsó sorban szeretnék szót ejteni az abszolút kedvencemről Zsoltiról, aki szolgáltatta számomra a legtöbb derülni valót. Olykor nagyon pihentek voltak a poénjai, de én még azokat is imádtam. 

„– Csehov – szólt rá türelmetlenül Kardos.
– Jó, megvan – csettintett Zsolti. – Szóval Csehov: A Sas – kezdte, én meg a szám elé kaptam a kezem, nehogy felnevessek. Kardos az orrát dörzsölgette, Kinga pedig elkerekedett szemmel fordult hátra.
– Az Sirály, te barom! – förmedt rá. Zsolti átgondolta a dolgot, végül megvonta a vállát.
– Na és? Madár-madár.”

Egyéb bennem felmerült kérdések:

Reni anyukájának 20 év alatt senki sem mondja meg, hogy a főztje ehetetlen? Ő miért nem érzi, hogy szörnyű, és ennyi év után miért strapálja magát még mindig?

Amikor mindenkinek Reni segít, hogy tudott mégis leérettségizni mindenki? Főleg Ricsi kémiából… mert értem én, hogy kettest nem nehéz szerezni, de azért valamit ahhoz is kell tudni.

Tudom, tudom, ne legyek szőrszálhasogató, de ezek a kérdések elég gyakran megfogalmazódtak bennem. Összességében viszont elmondható, hogy szerintem remek sorozat, kellemes volt esténként olvasni, egyszerre kikapcsolt, szórakoztatott,(nosztalgiáztam közben, mert azért a gimis emlékek előjönnek) nem hiába emlegetik a magyar Harry Potterként.

Történet: 5/4

Szereplők: 5/4

Borító: 5/5 (Szerintem nagyon jól néznek ki. )